Rosier 1.

Azok a részletek, amik nem szerepeltek az álmomban, a fantáziám utánpótlásai!

Egy újabb novella megírásába fogok, ami a tegnap esti álmomat írja le...:D Muszáj volt megörökítenem, mert egyrészt bazi nagy baromság kerekedett ki belőle, másrészt pedig nem mindennap csöppenek bele egy ilyen nem mindennapi sztoriba. De csak hogy értsétek miről beszélek, ehhez hasonlóakat szoktam éjjelente álmodni: Megerőszakol egy tanár, bálnákat idomítok, eddig ismeretlen és 99,9%-ban halálos vírus sújtja a Földet, és ezek még csak azok, amikre kapásból emlékszem, de ha elgondolkoznék, még többet is tudnék írni... Bár abban nem kételkedem, hogy mindenkinek voltak hasonló hülye álmai. 

A történet főhőse természetesen én vagyok, ám akivel ezen a szerepen osztozom az Rosier, aki nagy kár, hogy csak az álmok világában létezik...:c

Kezdjük ott, hogy a gimiben vagyok, és éppen az új tanáron elmélkedünk a csajokkal, aki nagyon helyes (mert miért is ne lenne az, amikor minden ilyen sztoriban az szokott lenni. :D) 

Az angol órának vége lett, én pedig egész végig csak a tanárban ,,gyönyörködtem," ha úgy tetszik, ám sokkal inkább kíváncsi voltam rá. Tanítás után, vészesen gyorsan próbáltam elhagyni az iskola területét, így inkább egy hátsó bejáratot választottam a lelépésre. Nem sokan bátorkodtam rajtam, és néhány barátnőmön kívül arra menni, mert köztudottan az volt a tanárok kedvenc cigiző helye, és ha megpillantottak valakit arrafelé, az elbúcsúzhatott a jó jegyektől és a kegyes elbírálástól az év végén.
Sötét volt, és a kis folyosón, amin próbáltam átverekedni magam, még annyi fény sem volt, mint odakint. Az égen a viharfelhők egy kupacba gyülekeztek, és a megérzésem szerint feltett szándékuk volt eltakarni a napot, na meg néhány dézsa vizet zúdítani az emberek nyakába. A szűk kis átjáróra lógott be mind a két épület vízelvezetője, én meg sorra elbotlottam bennük. Ekkor hirtelen valaki utamat állta, ám elsőre gőzöm sem volt, hogy kibe akadtam... Az idegen megragadta a kabátom gallérját, és egy könnyed mozdulattal maga felé rántott. Rosier úrral, az új tanárunkkal találtam szemben magam, akinek úgy tűnt nagyon nem akaródzik elengednie. Próbált megszólalni, de előtte kihúzott egy névsort a dossziéjából, ami mosolyt csalt az arcomra: ,,Szánalom, még a nevünket sem tudja... - gondoltam"

- Rosier úr, már vége van a tanításnak! Elengedne? - a pimasz vigyor még mindig ott ült az arcomon, és gunyorosan röhögött a vele szemben álló férfi képébe.

Pár percig habozott, majd tüzet hányó tekintettel nézett föl a papírokból. 

- Lucinda kisasszony, talán sietős dolga támadt, hogy a főbejárat helyett egy ilyen tiltott utat választott?

- Történetesen igen, amihez magának semmi köze, ám a beszélgetést szívesen folytatom, amint becsöngettek az órára, magának még joga is lesz, hogy választ követelhessen ki tőlem. Most viszont... - épp indulni akartam, és már téptem volna ki magam a szorításából, ha ekkor váratlan fordulat nem következett volna be. 

Egy erős lökéstől a falnak nyomva találtam magam, miközben ez a, szememben csöppet sem tiszteletre méltó tanár a nyakamat taperolta, mintha keresne valamit. Sikítani akartam, ám erős ujjai a számra tapadtak, úgy, hogy még a levegő útját is elzárták. Fogai különös formát öltöttek, megnyúltak és kihegyesedtek. A szemeim kikerekedtek és egy könny gördült le az arcomon. Már rég az életemért fohászkodtam volna, ha a keze engedett volna szóhoz jutni. Csak a félelem, a leírhatatlan félelem volt bennem, és magamat ostoroztam amiért 5 percet akartam spórolni, vagy mert nem válaszoltam normálisan a kérdésére. Ám az a gondolat is megfogalmazódott bennem, hogy a tanárunk ember-e vagy sem? A jelen pillanat az utóbbira engedett következtetni... 

  Mikor éreztem puha nyelvét végigsiklani az ütőeremen már tudtam, hogy itt vég, de akkor megállt. A pillanat lelassult, és az, amit elkerülhetetlennek éreztem, végül mégis elkerült. Rosier - akit innentől nem szólítottam úrnak, mert minden úrias kiveszett belőle a szememben - fel nézett. Nem tette meg, nem harapott belém, és nem vette a  véremet az életemmel együtt. A szememet nézte, mintha abból akarná kiolvasni a félelmet, ami nyilván őt örömmel töltötte el: ,,Jajj, de jó, sikerült jól móresre tanítanom a bunkó kis diákot, majdnem összepisilte magát!" - legalábbis én így képzeltem el, hogy ez játszódik le a fejében. 

- Jönni fog még erre kisasszony, vagy megfogad egy jó tanácsot!? Elkerüli ezt a helyet, mert hemzseg a magamfajtáktól - azzal kárörvendő mosollyal eltűnt volna, ha nem állítom meg. 

- Ez mégis...? - bolond képem tökéletes tükre volt a gondolataimnak, amik kuszán kavarogtak a fejemben. Arra a kérdésre keresve a választ, hogy mi a jó fenét éltem én át. Az angol szakos tanárunk vámpír? 

Arra következtettem, hogy talán betett az Alkonyat, meg a csillámfaszvámpírok tömkelege a tv-ben, ezért bomlott meg az elmém, de ekkor a gondolatmenetemet félbeszakították:

- Lucinda, erre most nem áll módomban választ adni, mert jelenleg nem vagyunk az órán! Nekem csak ott kell átadnom a tudásomat a diákoknak. Remélem megérti, főként annak fényében, hogy nemrég még ön is ezzel érvelt...

Tekintetem durcássá változott, számat jó nagyra kerekítettem, nem tetszésemnek pedig egy felháborodott sóhajtás adott hangot. Dühös voltam, mert nem volt rosszabb érzés annál, mint tudni, hogy csorba esett a becsületemen. A szó szoros értelmében megszégyenítettek, megaláztak, halálra rémítettek, és olyannal szembesítettek, amitől még mindig izzadok, mint egy ló és remeg a lábam. Ha ez nem szégyen, akkor semmi. 

Gyorsan fölkaptam az aktatáskámat, ami mindig idősebbnek mutatott, és sokkal komolyabb külsőt kölcsönzött nekem. A rövid hajamat hátrasimítottam, hogy ne úgy nézzek ki, mint akit a kutya szájából húztak ki, államat előre toltam, melleimet előrenyomtam és céltudatos arckifejezéssel kitipegtem a sikátorból. Próbáltam nem megtörténtté tenni az eseményeket, ez a hadművelet azonban túl komplikáltnak bizonyult a számomra...

Holnap folytatom! :) Remélem kíváncsiak vagytok a kövi részre. Innentől még érdekesebb lesz, de ez is csak egy két részes novellasorozatnak készül. :)

~Satin ,,Vessél magadra, én meg küldöm a kombájnt!"